El Camino 14. nap: San Bol - Boadilla Del Camino

2009. július 20.
Feloszlik a magyar csapat. Aztán egy csomó olasszal találkozom. De csak megyek tovább. És várnak még meglepetések.

Hát akkor eljött a búcsúzás reggele. Ádám még ott maradt San Bolban egy fél napot, mert az előző esti hátmasszázsnál érdekes közös témákat találtak Judittal, úgymint energiák, aurák. Azt utóbb homály fedte, hogy mit tudott meg ezekről.

Indulás előtti kép, utoljára hármasban...

Finom reggelit kaptunk, még bundás kenyeret is készített Judit. Aztán Csaba nekieredt, kicsit később én is. A san bol-i kis bekötőúton nagyon nehéz volt a szívem meg kicsit homályosan is láttam… ;-). De aztán úgy éreztem, hogy na jó, vár az Út.

Közeleg az első település San Bol után

Hétköznapi tennivalók következtek. Úgymint cigarettát venni a bár automatájából, illetve kint az ajtó mellett bedugni egy kicsit a konnektorba a telefonomat, hiába, San Bolban nincsenek ilyen földi hívságok.

A Szent Antal kolostor romjai...

Ide betévedtem csak, mert azt hittem, ezen keresztül is tovább lehet menni, de nem. Viszont találtam egy olaszul beszélő papot, aki megkínált volna vízzel, de az volt még nálam és pecséttel a zarándokútlevelembe, azt meg megköszöntem. (Ádám meg itt aludt, mert a pap a romokban található szálláshoz tartozott, aminek nem volt teteje, és kocsival vitték vacsorázni az ott megszálló zarándokokat.)

Castrojerizbe érkeztem, templom és várrom, de azt hiszem, mindkettőt elkerülte a Camino

Halálfejek egy templom oldalán - Castrojeriz

Amúgy összefutok a település elején Csabával, de a végére már eltűnik. Veszek sok rendes zöld cigarettát egy tabaccosnál és hosszabban használhatóra töltöm a mobilomat egy albergue-nél. Meg ugyanott beszélgetek egy olasszal. Meg találkozom Judittal is, aki itt szokott vásárolni és az albergue-ben zuhanyozni.

Váratlan meredek

A városból kiérve egyszercsak nagyon gyanús lesz, hogy a távolban látszó meredekre bizony fel kell menni. Kb. 200 méterenként lefotóztam ijedelmem tárgyát (ennek közzétételétől megkímélek mindenkit) valamint erősen figyeltem, hogy nem jön-e elkanyarító tábla.

Most már hétszentség, hogy azon fel kell kaptatni.

A biciklisek is elsuhannak mellettem, aztán az emelkedő harmadánál nem tudnak tovább menni, tolják a biciklit. Na jó, akkor most kikeresem a  Scarborough fair-t Simon és Garfunkel előadásában, mert az olyan légies, hogy arra szoktam felmenni a nehezebb meredekeken. Elképzelem, hogy én is könnyedén megyek, szinte a föld felett. Lassan mozgok és, ha meg lihegni kezdek megállok.
Hát itt ez sem sokat segít, egyetlen vigaszom, hogy fentről visszanézni,  az nem volt rossz:

Kaptató kilátással

Feljebb még szebb kilátással

Mikor felértem, ültem vagy 15 percet, hogy levegőt kapjak meg úgy egyáltalán…
Aztán kopár fennsík, majd a felismerés, ha az egyik oldalon felmentél a hegyre, a másikon le kell menni… 🙂 De ez már nem volt vészes.

Másik oldalon meg le...

Ameddig a szem ellát, semmi célpont, csak búzatábla… Szerencsére fátyolfelhő borítja az eget eddigre, és nincs olyan rekkenő hőség.

útszéli albergue

Aztán jött egy ilyen érdekes albergue, bekukkantva az ajtaján olyan templom és középkori vár keveréke hangulatot árasztott, ezért bementem tátani kicsit a számat. A köszönő hospitaleranak – szokás szerint – olaszul előadom, hogy csak körbenézek, aztán megyek. Nem kis ámulatomra ő is olaszul válaszol, kiderül, hogy ez egy olaszországi szervezet által fenntartott albergue 🙂 Mondjuk ők is készen voltak, hogy egy magyar, aki olaszul beszél, ilyet még nem pipáltak. Megkínáltak finom kávéval. Még tovább akartam menni valamennyit, úgyhogy elköszöntem tőlük. Ez egy ilyen olaszos nap…
Aztán mentem sokat, a térképről Boadilla del Caminot néztem ki. Közben irtóra fújni kezdett a szél, úgyhogy pihenni sem nagyon tudtam megállni. Néztem egy szalmabálacsináló gépet, hogy hogy rakja le a bálát, de mikor már meguntam és pont nem néztem oda, akkor köpte ki 🙁
Aztán olyan furi viszkető rossz érzés lett a talpam két oldalán, vízhólyaggyanú! De hát miért pont a 14. napon, ha eddig nem volt semmi? Nagy nehezen szandálra váltottam és nagy nehezen elérkezett Boadilla del Camino is. Mindjárt az elején volt egy albergue, vad zene szól belőle. Egy angolul beszélő lány odajött és magyarázni kezdett, hogy ott elég crazy boyok vannak, menjek csak tovább a templom után van egy szép kis albergue, ott van a sok zarándok is. Hát Ok, köszi, akkor majd ott.

Barátságos albergue medencével. (Reggel, induláskor fényképezve, azért ilyen kihalt.)

Hát tényleg jó kis szállást ajánlott… a hosptalero – na azért nem olasz, de tud olaszul. Félreérti a San Bol-t és azt hiszi, hogy Isztanbulból jövök, de aztán mindent tisztázok, van még hely. Teljesen kifáradtam, nem is értem, hogy tartott idáig 30 km, meg egyáltalán… délután 6 lett mire ideértem, biztos valami időhurokba kerültem. Zuhany, mosás, megyek becsekkolni az útlevelemmel, ahogy megbeszéltük a hospitalero-val és akkor azt hallom: Csókolom! – Csaba ott netezget, sörözget.
Akkor most azt hiszem elengedem ezt az egyedül kell menni dolgot, majd lesz, ahogy jön… 🙂