El Camino 25. nap: O Cebreiro - Triacastela

2009. július 30.
Mai újdonságok: kenyér formájú kenyér, nem emeletes ágy. Bosszúságok: tömeg, pénzéhes nénik és lassú net.

Induláskor semmi nyilat nem találunk, de megvan az új tájékozódási lehetőség: a tömeg után kell menni. Azért ez nem nagy öröm, eddig valahogy meghittebb volt…

Reggeli kilátások...

Kicsivel rosszabb kilátások: felfelé vezet tovább majd az út egy magaslatig

Na, megvan a magaslat: Alto San Roque

Noémit is itt találjuk, éppen szenved, mert fáj neki a térde (vagy a bokája, már nem emlékszem).  Adok neki a gyulladásgátló kenőcsömből, meg a Nidolból,  mint tapasztalt gyulladáselmulasztó. Mondjuk nem csattan ki az örömtől, a gyógyszereket elteszi tartalékba, mert természetes gyógymód-párti. Aztán együtt megyünk tovább, kiderül, hogy színterapeutának tanul. A mindenségit, hogy mik vannak. De valami biztos van benne, mert pl. pár éve egyszercsak a kék ruhák helyett a bordó és piros ruhákra cuppantam rá, biztos energiára volt szükségem. Noémi azt hozza példának, hogy ő meg lila dolgokat kezdett venni, ami a változás színe, és lám, hogy itt van…

Már megint nagyon szép!

Itt meg harangoztam egyet, mert úgy megörültem, hogy megláttam a harang kötelét, amit el is lehetett érni… Aztán kicsit megijedtem, hogy nehogy azt higgyyék, hogy tűz van vagy valami.

Aztán megint jött egy csúnyán emelkedő rész, amiből kiérkezve rögtön ez a sok székes bár következett. Jót kaszálhattak, mert a nyelvüket lógató emberek szinte kapásból roskadtak le valamelyik székre és minimum inni akartak valamit gyorsan.

Noémi azért vigyorog ennyire, mert egész eddig bagett formátumú kenyér volt mindenhol, most meg váratlanul ilyen otthoni formájút kaptunk.

Vigyázat, itt megy a Camino!

Ja, és valahol itt volt egy faluban a palacsintás néni! Úgy működik a dolog, hogy mész át a falun, jön egy kedvesen mosolygó néni egy tányér palacsintával, még kedvesebben megkínál, aztán, amikor már ettél, mondja az árát és jó drága, tán 1 Euró. Ugyebár ilyenkor már az ember úgy érzi, hogy tartozik, mert megkapta a palacsintáját. Egyébként Noémivel tudatos vásárlók voltunk, de csak annyiban, hogy Csaba már előre figyelmeztetett minket, hogy olvasott a palacsintás trükkről, de mi ennek ellenére palacsintázni akartunk.

Megérkeztünk Triacastela-ba. Annyira már meg sem lepődtünk, hogy az önkormányzati szállás betelt, kerestünk egy másikat.

Ezt találtuk. De volt még minimum másik két privát albergue a városban. (Forrás: caminodesantiago.consumer.es)

Ez a pénzéhes nénik napja lehetett, mert a szálláson meg az volt, hogy 2 néniszerűség vezette és nagyon drága volt a mosás, és ráadásul ők csinálták, minek következtében elfelejtették a Csaba cuccait betenni a szárítóba, az enyémek közül meg jó ideig nem volt meg egy bugyim meg a bikinialsóm. Így aztán, mivel nem kérték tőlem a pénzt, nem ragaszkodtam a fizetéshez.

Triacastela a lassúnet városa, több helyen is próbálkoztam repülőjegy kereséssel, de modemes volt a kapcsolat mindenhol, percekig töltött be egy oldalt… Ma sem lesz jegyem hazafelére.
Viszont: nem emeletes, hanem rendes ágyban alszom, amin lehet üldögélni! Ez volt az egyetlen ilyen a szálláson. 🙂