2009. július 6.
Kalandozom a repülőtéren majd sok szép bárányfelhőt látok. Gyalogolok és aggódom a bokámért Párizsban. És persze közeledik a Camino.
Ez a nap is felvirradt, elindulok caminózni… Most nem késhetek el, ahogy szoktam. 🙂
Csak tátom a számat, és megkérdezek egy pult mögött ülő valakit, hogy akkor most merre induljak a jegyemmel, hogy a végén a géphez jussak. A biztonsági ellenőrzésnél annyira rákoncentrálok a cuccaimra, hogy elmegyek az átvilágítókapu mellett. “Mit csinál, kisasszony?!”- kérdezi egy egyenruhás, de megúszom, szépen átmegyek ott, ahol kell.
Leszállásnál kikapcsolom a mobilomat és azzal a lendülettel el is felejtettem a PIN kódot. 🙂 Úgyhogy első kalandként magyarokat keresek, akiknek rákérezkedhetek a mobiljára egy hívás erejéig. Egy párt találok, akik dolgozni mentek Párizsba, hogy esélyük legyen itthon egy kertes házra. Még egyszer köszönöm nekik innen! És kívánom, hogy hamar az övék legyen az a ház…
A fejemben csak a camino jár, meg hogy a 3 nappal ezelőtt begyulladt bokámmal mi lesz. Azóta kímélem, kenem, ragasztom, gyógyszerelem, de mi van, ha az első gyaloglós napon bemondja az unalmast?
Így aztán Párizs nem hat meg nagyon. Se térképem, se útikönyvem, csak egy cetlim van, hogy hogy kell elmetrózni a Montparnasse pályaudvarra.
A metrón a hangosbemondóból kiderül számomra, hogy a Champs Elysees nem más mint a “sanzelizé” :-), de nem ott szállok le, hanem inkább a Louvre-nél, mert annak olyan ismerős a neve már olvasásra is.
Érdeklődési köröm: hol egy wc, hol egy bolt, hol egy park, ahol ehetnék…
Egy kis séta után minden meglesz, amire vágytam. Üldögélek egy parkban és sehol egy turista, helyiek pingpongoznak. Egy csaj magassarkú cipőben, látszik, hogy nemrég ismerkedett meg a sráccal, még az elkápráztatós időszak van, minden mozdulata olyan, mintha a kifutón billegne, de így is jobban játszik, mint a fiú. A másik asztalnál meg nagyoskodó kamaszok… Kezd tetszeni ez a Párizs. Kár, hogy erről nem csináltam képet.
Végül kisütöm, hogy a többnapnyi lábpihentetés után most azzal kezdem az edzést, hogy elmegyek gyalog a pályaudvarra. A metrónál megnézem a térképet, hogy merre kell menni…
Véletlenül útba esik pár dolog:
A Sanzelizén is átjöttem és a diadalívet is láttam. Előtte meg az amerikai nagykövetséget, ami körül állig felfegyverzett katonák voltak, és ha valaki megállt beszélgetni a sarkon, arra ráfütyültek a sípjukkal, hogy haladjon. Ezek most erős nagyhatalom vagy üldözési mániás kis félős izémizék?
Ezen a hídon találtam egy kis Párizs-térképes szórólapot, amit később el is veszítettem egy padnál, biztos másnak nagyobb szüksége volt rá. Mentem tovább a buszmegállóknál kitett térképek alapján… Azután 2 megállót metróval is, mert kezdtem érezni a bokámat és a metrómegállótól nagy nehezen megtaláltam a pályaudvart. Várakozás, gyorsan elszívok jónéhány utolsó cigarettát és indulhat a 7 órás éjszakai vonatozás. Forgolódás, cigarettatilalom (a wc-ben meg füstjelző, az anyjuk mindenségit). De nagy meglepetésemre nem is szenvedtem ettől, legfeljebb tudatilag. A telefonom lemerült, úgyhogy a zenehallgatásnak is lőttek.
De csak eljött a hajnal, a 33. születésnapom reggele és Bayonne-ban voltam, másfél órányi vonatútra Saint Jean Pied de Port-tól.
Szia semegiz! Köszi 🙂 Hát meglassultam rendesen, de előbb-utóbb a végére érek 🙂
Nagyon ,Nagyon! folyt.köv.?
Igazad van, Párizs tényleg nem érdekes 🙂